Szótlan könnyekkel érkeznek

a hajnalok, napjaim lábán

nehéz láncok, bennem 

a pokol lángja ég

már csak emlékek maradtak

itt velem, arcukban

láthatom még gyönyörű

meleg fényét mosolyodnak!

Szívem vérzik a pirkadat

lobogó tüzében, nem

dobog csak néha

megreszket még...

Hisz mikor szíved

fáradt dobogása megpihent,

magával vitte azt

ki méhedből született,

aki voltam én...

Azóta ébredni vágyom!

A világ értetlen őrület!

Fuldoklom, a fájdalom

húsom tépi

lelkem kínjában,

ha álmodom a jelent

széttépni vágyom!

Illatodért szomjazom,

mintha hontalan volnék!

Emlékeim néha

tört képek, erőm rongyos

álarc! Elfáradtam,

csak vánszorgok nagyon rég...

Emlékeim olykor összeérnek,

de erőm felőrli már

a harc, mit egyre vívok

az idő sodrában...

múlt

jelen

jövő

emlékek,

s a valóság,

múlt

jelen

jövő...

nem találja többé

a világban elvesztett

kincsét, már csak

szívem-lelkem

őrzi a reménytelen

létben Téged keresve

mindenütt...

kutatom ölelésed

lényem egyetlen

igaz otthonát

s arcomba nevet

a kegyetlen valóság!

Én féltve őrzött kincseim

mögé bújok, vigasztaló

emlékeim takarójában

újra gyermek vagyok,

érzem ölelésed, illatod

igen, már itthon vagyok.