Anyámnak
Szótlan könnyekkel érkeznek
a hajnalok, napjaim lábán
nehéz láncok, bennem
a pokol lángja ég
már csak emlékek maradtak
itt velem, arcukban
láthatom még gyönyörű
meleg fényét mosolyodnak!
Szívem vérzik a pirkadat
lobogó tüzében, nem
dobog csak néha
megreszket még...
Hisz mikor szíved
fáradt dobogása megpihent,
magával vitte azt
ki méhedből született,
aki voltam én...
Azóta ébredni vágyom!
A világ értetlen őrület!
Fuldoklom, a fájdalom
húsom tépi
lelkem kínjában,
ha álmodom a jelent
széttépni vágyom!
Illatodért szomjazom,
mintha hontalan volnék!
Emlékeim néha
tört képek, erőm rongyos
álarc! Elfáradtam,
csak vánszorgok nagyon rég...
Emlékeim olykor összeérnek,
de erőm felőrli már
a harc, mit egyre vívok
az idő sodrában...
múlt
jelen
jövő
emlékek,
s a valóság,
múlt
jelen
jövő...
nem találja többé
a világban elvesztett
kincsét, már csak
szívem-lelkem
őrzi a reménytelen
létben Téged keresve
mindenütt...
kutatom ölelésed
lényem egyetlen
igaz otthonát
s arcomba nevet
a kegyetlen valóság!
Én féltve őrzött kincseim
mögé bújok, vigasztaló
emlékeim takarójában
újra gyermek vagyok,
érzem ölelésed, illatod
igen, már itthon vagyok.
|