Édesanyámnak
Odakint a tél süvíti át
a közeledő éjszaka zugait,
fagyott szeme nem is lát,
de gyász borítja el útjait.
Lépteim nyomán könnyek
égetik szét hideg fuvallatát,
emlékeim ott lebegnek
kísértve minden sugallatát.
Megállok lassan az idő
foszló, örvényes hullámain,
nincs már bennem se hit, se erő,
hogy dacolhatnék vad viharain,
csak tűröm a tél zord
kezének mardosó szorítását,
nem vagyok se élő, se holt,
érzem szívemben a pokol vonyítását,
felemészt az őrjöngő fájdalom,
izzó ökleivel lesújtva lelkemre
csapásaiban fuldokolva sodródom
az emlékek kínjában mélyebbre-mélyebbre...
A remény már e poklom tüzén
porrá hamvadt martaléka szívemnek,
nem jössz már el álmom csendjén
sem, hiába könyörgöm Istennek!
Lényed, illatod nélkül rongyokra
szakított, menekülő koldus vagyok,
emlékekben, remény nélkül pokolra
taszított szűkölő árnyék vagyok!
Fuldoklom, a hajnalok szívemben
többé nem égnek reményben,
csak a halált várom magam, csendesen,
világában ég minden holt reményem,
talán elvezet Hozzád szívem végső alkonyán,
hogy újra Veled lehessek szeretett édesanyám.
|