Fekete ködben keresem utolsó erőm, Vércseppeket látok minden egyes kőn, Nehezedik a lábam, alig birok járni, Gondoltad valaha hogy halálod igy fog fájni? Gondolataimban ezer képet örzök rólad, Hogy szenvedélyed elragadjon miért hagytad? Gyorsulás és száguldás lett a végzet, Tudom az életed volt a motoros gépezet, Egy forró tavaszi délután hagytál itt minket, Könnyes szemmel küzdöttek a jelen és az emlékek, Éjjel egy sikolyra ébredtem fel, Belülről orditott ki a kinzó vészjel, Szeretnék még érted valamit tenni, Életed gyönyörű szavakkal elmesélni, Megszületett egy ártatlan kisgyermek, Örömmel fogadták, körülvette a szeretet, Akaratos kis srác volt, szeretett nevetni, Aki ismerte tudta, mennyire tud szeretni, Baráti körében közkedvelt volt, Mindenki arcára mosolyt varázsolt, Vérréve vált a gyorsaság, motor, A saját hibáiért mást nem okolt, Nem fecsérelt el egy percet sem, Nem gondolkozott a végzeten, Hangos zenétől felpezsdült a kedve, keménység leple alatt dobbogott érző szive, amit érzett el is mondta azt, nyugalma békességet áraszt, a szerelem őt is elragadta, valahol a szive mélyen megváltoztatta, terveket, álmokat szőt a jővőbe, ha rád gondolok könny szökik szemembe, egy februári délután tragédia történt, a halál téged választott áldozatként, térdre borulva kiáltottam:Nem igaz!!! De az igazság, mint gyertyáról cseppenő viasz, Sikoltott a csendben, hogy utólérjen, Szivemből egy darabot kitépjen, Ő, aki tele volt életerővel, Most halkan fekszik, befödve földdel, Vérző szivek emésztik az emlékeket, Féltve őrzik a róla készült fényképeket, Őrület az élet,nincs igazság, Fiatalon, búcsú nélkül itt hagytál, S én csak annyit fűzök a végére:fáj, Nagyon fáj...