Általában a fiúk, férfiak a „ NŐ " szó hallatán az  édesanyjukra gondolnak, ő jelenik meg a képzeletükben, reá asszociálnak. Az édesanya törődése nagyon fontos minden cseperedő gyermek, sőt még a felnőt ember életében is. Ebben a gondolatban  nemcsak a fiú - anya kapcsolatról van szó, de nagyon fontos a leány - anya kapcsolat is.

     Szinte hihetetlen, milyen csodát képes művelni egy nővel az anyaság. Az a szeretet, az a ragaszkodás, amely árad egy édesanyából, amikor kényezteti vagy tartja a kezében és  gügyög neki, amikor eteti vagy fürdeti a gyermekét, pelenkázza, öltözteti vagy játszik vele.

Kalapot emelek és fejet hajtok minden édesanya előtt, aki törődik a gyermekével, vigyáz reá és igazi szeretetet ad neki. Nagyon nagyra értékelem ezt a törődést és szeretetet, mert nekem csak kevés adatott meg ebből az érzésből.

Szegény édesanyám korán beteges lett, sokszor összeesett a tűzhely mellett már kiskoromban.

Alig voltam 6 éves mikor többször el kellett szaladnom az orvos bácsiért a faluba, hogy jöjjön gyorsan, mert édesanyám rosszul lett. (A többiek - a nagyszüleim a határban a földet művelték az édesapám pedig külföldön dolgozott ).

Később már annyira beteg lett, hogy különböző  kórházakba hordták. Ez így ment jó pár évig és csak szenvedni láttam őt, egyedül tanultam, egyedül öltözködtem és mindent meg kellett tanulnom egyedül csinálni.

Ez talán nem is vált a káromra, de higyjétek el a szeretete, az édesanyai szeretet az nagyon hiányzott és még a mai napig is hiányzik.

Aztán eljött az a pillanat amikor megállapították, hogy édesanyámnak rákos daganata van a koponya belső felében és ez nyomja az agyát. Majd 1964-ben Pozsonyba került ahol megoperálták.

Kivettek egy darabot a koponya csontból, mert csak úgy tudták eltávolítani a daganatot.

Elképzelhetitek, 8 éves voltam akkor és az édesanyám a kórházban már nem ismert meg engem, összedőlt bennem az egész világ. Csak sírtam napokig és nem érdekelt semmi.

Hiába hozták haza őt, már csak feküdni tudott és már nem ismert fel senkit, aztán pár hónap után teljesen megbénult. Emlékszem egyszer édesapám lenyírta a körmeit és hullottak a könnyei, pedig hatalmas erős ember volt, sohasem láttam őt azelőtt sírni.

Végül bekövetkezett a tragédia.

Egy délelőtti napon bejött az osztályba a tanító bácsi és azt mondta nekem, hogy most haza kell mennem, mert a nagypapám mondani akar valamit. Harmadikos kisfiú voltam akkor.

Ahogy haza értem, ott álltak mind feketében és a nagypapám a könnyeivel küszködve dadogta el, hogy az édesanyám meghalt.

Még nem volt 31 éves, már nem élte meg a születésnapját.

Dühös voltam, haragudtam mindenre és mindenkire, az egész világra, az orvosokra és az Istenre is. Ilyet nem lehet tenni egy kisfiúval.

Mindenkinek van édesanyja, az én édesanyámnak miért kellett meghalnia?

A fájdalom leírhatatlan volt. Akkor gyermekfejjel is.

A léte a mai napig hiányzik. Hiányzik a törődé