Az athéni Arisztipposz volt az apám, jómódú ember, az államtanács tagja. Úgy esett, hogy meghalt az édesanyám, s ő máris második házasságon járatta az eszét, mert nyugtalankodott a bizonytalanság miatt, hogy egyetlen gyereke voltam. Hozott is a házba egy nagyon finom-művelt, de feneketlenül romlott asszonyt. Demainéte volt a neve. Alighogy hozzánk került, szépségével elcsavarta az öregem fejét, mindenben túlontúl kedvére járt, úgyhogy hamarosan ő lett az úr a házban, s azt tehetett, amit akart.

Nem tudok még egy asszonyt elképzelni, aki ilyen avatott mestere lett volna a csábításnak. Ha az apám elment, sóhajtozott; ha hazajött, a nyakába ugrott; ha kimaradt duzzogott – hogy ő belehalt volna, ha még egy pillanattal később jön meg –, minden szíre-szóra megölelte, s csókjait könnyekkel fűszerezte. Mindezzel az apámat teljesen behálózta: már csak benne élt, őt bámulta.

Eleinte úgy alakoskodott, mintha engem is édesfiaként szeretne – ezzel is Arisztipposzt maszlagolta –, folyton folyvást a sarkamban járt, egyre-másra csókolgatott, s egyebet sem kívánt, mint hogy bennem gyönyörködhessék. És én engedtem, távolról sem sejtve szándékait, csak azon csodálkoztam, hogy olyan édesanyai gyöngédséggel szeret, amilyenről eddig még nem hallottam.

Egyszer fiacskájának drága kincsének nevezett becézgetve, máskor örökösének, lelkecskéjének.

Ha komoly dolgokról volt szó, játszotta a jó anyát, ha tréfára fordult a dolog, napnál világosabban elárulta magát, hogy szerelmes belém. De azért igaz, művészi ravaszsággal szőtte csábításait szebbnél szebb szavakba, miközben nagyon törte a fejét, mivel is hódíthatna meg.

Végre is történt valami. Épp a Panathenala ünnepe volt, amelyen az athéniek kerekes hajón viszik Athénének az új díszköpenyt. Magam is szerepeltem az Istennő tiszteletére előadott palán énekesei közt, s miután a szokásos szertartás és körmenet véget ért, azon mód ünnepi díszben, palástban, koszorúsan hazamentem. Amint az asszony meglátott, elvesztette józan eszét, szerelmét nem bírta tovább ravaszul takargatni, hanem meztelen vágyával elém szaladt, s nyakamba hullva búgta:

- Szép-fiatal Hippolytosom, Thészeuszom, te!

Gondolhatjátok, milyen lelkiállapotba jutottam erre, hiszen még az elbeszélésébe is belepirulok.

Estére kelve apám a népünnepélyre ment vacsorázni, és ahogy ilyenkor szokás, úgy volt, hogy a nyilvános áldomás alkalmával az éjszakát is az ünneplőkkel tölti. Éjnek éjszakáján betoppant hozzám az asszony, s bűnös szeretkezésre akart édesgetni. Hogy én aztán kézzel-lábbal tiltakoztam, s minden édeskedése, ígérgetése, fenyegetőzése visszapattant rólam, fájdalmas sóhajtással ellibbent, és csak az éj elmúltát leste, és a gonosz lélek bosszúját forralta ellenem.

Mindenekelőtt reggel fel sem kelt az ágyából.

Amikor reggel apám hazajött, s megkérdezte, mi baja, csak azt mondta, rosszul érzi magát. Később az öreg újra, meg újra faggatta, hogy mi baja, ekképpen szólt:

- Gyönyörű egy mákvirág ez az Ifjú, a mi fiúnk, akit én, az istenek a tanúim, jobban szerettem, mint te! Bizonyos jelekből kitalálta, hogy áldott állapotban vagyok, amit én titkoltam előled, mert még nem voltam benne egészen biztos. Amikor tegnap távollétedben oktatgatom a tisztes életre, hogy ne járjon mindig az esze a cifralányokon meg a részegeskedésen, amely dolgairól neked eddig nem szóltam. És most is, ahogy négyszemközt, hogy mások előtt meg ne szégyenítsem, korholom, kimondani is röstellem, milyen szavakra fakad ellened s ellenem. Végül, pedig úgy hasba rúgott, hogy, íme, magad is látod, most így meg vagyok nyomorítva.

Ennek hallatára az apám nem szólt, nem kérdezett meg, hanem előkurjongatta a cselédséget, a szemük láttára ököllel nekem esett, majd éktelenül elkorbácsoltatta csupasz alfelemet, és kiköttetett testemet az aljanép prédájául hagyta.

A dolognak tanúja volt Thisbe is, egy bájos kis rabszolgalány, akinél már sokszor próbálkoztam hiába. Arra többé nem is gondolhattam, hogy Thisbét ezek után megkörnyékezhessem.

Amikorra a cselédség megelégelte, hogy tanúja legyen szégyenemnek, és végre magamra maradtam, nemsokára előjött a bájos rabszolganő, eloldozta köteleimet, szobámba kísért, segítségemre volt a tisztálkodásban, írral kente meg elkínzott hátsó felemet, gyengéden meg is csókolgatta, majd magamra hagyott. Ezek után persze nem jött álom a szemeimre. Thisbén járt az eszem, bár nagy fájdalmaim voltak.

Honnan tudhattam volna, hogy Thisbe, aki Demainéte rabszolgalánya volt, ezúttal is a gonosz asszony parancsára cselekedett?

Balga fejjel azt hittem, megszánt. Amikor pedig egy éjszaka a szobámba lopódzott, és beengedtem, azt hittem, valami csodától megszépültem. De azután eljött még egyszer, eljött harmadszor is, végül pedig rendszeresen járt hozzám.

Mikor egy ízben nyomatékosan kértem, vigyázzon magára, nehogy az asszonya rajtacsípje, így nyugtatott meg:

– Ó, Knemón, milyen szörnyen együgyű fiú is vagy te! Hát azt gondolod, hogy baj volna, ha engem, a pénzen vett rabszolgalányt veled rajtakapnának? Hát akkor a te véleményed szerint milyen büntetést érdemel az olyan asszony, aki büszkén emlegeti, hogy szabad, akinek törvényes férje van, aki jól tudja, hogy halál fia, ha félrelép, s mégis egyre csalja az urát?

Elképzeltem mostohámat a Thisbe által nagy komolyan előadott helyzetben, de csak úgy láttam, mintha a dolog velem történnék. Eszembe jutott, mit műveltünk volna, ha vissza nem borzadok atyám ágyának meggyalázásától. Mintha nem is a rabszolgalány feküdt volna mellettem, hanem egy másfajta, de mégis az igazi Demainéte. De nem apám feleségeként, hanem valaki másként. Hasára fordult éppen, gömbölyű tompora fehéren, feszesen csillogott a fényben, mint a márvány.

Megcsókoltam. Ahol ívbe hajló hátának alja érintkezik a csípőnek legfelső vonalával, hol minden szép asszonynak kristálypihék teszik még csillogóbbá testét, ajkammal alig érintve borzoltam finom bolyhait. Demainéte édes fiacskájának nevezett, s mikor izmos combjainak és kemény gömbű farának találkozásánál kutattam pihék után, éreztem, hogy remeg a kéjtől. Háta megnyúlt, dereka elvékonyodva tapadt a kerevetre, s csípője égnek emelkedve elérhetővé tette a szerelem kapuját.

A hasaló asszony fölé kerekedtem, és Erósz, legyen áldott a neve, keményen összekapcsolt bennünket.

– Demainéte – suttogtam. – Demainéte!

– Igen, Knemón, nemcsak te kellettél neki. Most is a szeretőjével hentereg, Arisztipposz ágyát becsteleníti a szégyentelen – szólt Thisbe.

– Hallgass – riadtam rá –, nem tudom elhinni.

– Dehogynem – tetézte –, hiszen, ha kedved tartja, megmutatom. Megmutathatom, a szeretőjével mint bujálkodik!

– Ha akarod – fanyalodtam rá –, hát nem bánom.

– De mennyire, hogy akarom – vágta vissza –, mégpedig egyrészt miattad, mert olyan gyalázatosan megalázott téged, másrészt és nem kevésbé magam miatt is, akit naponta a végsőkig kínoz, gyötör a féltékenykedéseivel... Hát, ha férfi vagy, bizony leleplezed! Majd hívlak, ha rajtakaphatod a gyalázatost.

Nem csoda hát, hogy elment a kedvem Demainététől, s hogy feledjem, amit előbb akaratlanul elképzeltem vele, megtettem a valóságban Thisbével.

Utána megesküdtetett az istenekre, hogy leleplezem mostohámat, és elsietett.

Harmadnap éjjel ébresztett álmomból, súgva, hogy az asszony szeretője bent van a palotában; elmondta, hogy apám valami sürgős ügyben kiment a földekre, a szerető meg – amint Demainétével megbeszélték – épp most surrant be hozzá; hogy jó volna, ha felkészülnék a bosszúra, s karddal a kezemben felfegyverkezve toppannék be, nehogy a gazember szárazon elvigye. Így is cselekedtem; rövid karddal a kezemben megindultam a hálószoba felé, előttem Thisbe égő fáklyával.

Megérkeztünk. Belülről mécsvilág szűrődött ki...

Én felgerjedt dühömben betörtem a zárt ajtót, felcsaptam, s ordítva viharzottam be:

– Hol az a gazember, ennek a talpig becsületes asszonynak gyönyörűséges szeretője? – Szóltam, és odarohantam, hogy átdöfjem mindkettőjüket.

És ekkor - ó, istenek! - kiugrott az ágyból... apám, s odahullott lábaim elé:

– Fiam – nyöszörögte –, türtőztesd egy kissé magad, szánd meg nemzőapádat, könyörülj ősz fejemen, aki felneveltelek. Igaz, keményen megbántottalak, de azért sok volna büntetésnek a halál. Ne vakítson el tomboló haragod, apagyilkossággal ne szennyezd kezeidet.

Ezt rebegte, meg sok ilyesmit, rimánkodva. Szánalmas volt.

Én meg csak álltam, megrendülve, mintha villám sújtott volna belém.

Körülnéztem Thisbe után, aki hogy, hogy nem, egyszerre csak eltűnt. Körüljártattam szememet hol az ágyon, hol a hálószobán, tétováztam. Demainéte pedig, mint aki nem is veszi észre, mi történik körülötte, szegény apám háta mögött nekem kellette magát.

Mit mondjak, ott vergődtem tehetetlenül. A kard kihullt kezemből...

Demainéte hirtelen ott termett, felkapta; apám meg, hogy már nem fenyegette veszély, lefogott s megkötöztetett, miközben Demainéte egyre tüzelte:

– Hát nem megmondtam – visítozott –, hogy jó lesz őrizkedni ettől a kölyöktől, mert alkalomadtán még valami gazságra vetemedik? Hisz lerítt az arcáról! Ó, én a veséjébe látok!

– Igen, igen - felelte apám -, te megmondtad előre, csakhogy én nem hittem.

Ahogy ott álltam megkötözve, eszembejutott, miket képzeltem néhány napja Thisbével oldalamon magamról és Demainétéről. Most nagyon szégyelltem magam, lám, hogy pirulok bele.

Úgy látszik, megérzett ebből valamit a szörnyű asszony, mert magához szólította apámat, és addig édesgette, amíg az öregen a vágy meg nem látszott.

Ott szégyenkeztem a hálószobában, hogy a méltóságteljes Arisztipposz, az államtanács tagja ily könnyen válik szégyentelen hímmé egy elvetemült nőstény incselkedésétől. A helyiséget nem hagyhattam el, arról gondoskodott az ajtón kívül fegyverben álló őrség, és a szememet sem tudtam levenni a megalázó eseményről: apám kéjsóvár, de remegő, gyenge lábú kéjenc módjára hanyattfeküdt, a gyalázatos nőszemély pedig rátelepedett, és bujaságával csak önmagára vonva minden férfiúi figyelmet, búgó, dallamos nyögdécseléseket csalt elő férjéből.

Lesújtó volt látni és hallani, mi történik a hálóban, látni nemzőapámat a kéj csúcsán.

Utána megbilincseltetett, és egy üres kamrába vettetett. Alig jött álom a szememre, amikor halkan tárult zárkám ajtaja, és Thisbe libbent be rajta.

Mintha nem hagyott volna galádul magamra, sőt, mintha nem is ő maga rántott volna bele a bajba, hogy majdnem apagyilkossá lettem, levette köntösét, leterítette, majd rátelepedett, és szólt:

– Ó, Knemón, nagy bajban vagy. Demainéte rávette apádat, hogy a népgyűlés elé vigyen, ez pedig azt jelenti, hogy apagyilkosként fognak ítélkezni feletted.

Tudtam, hogy ez nagy baj, hiszen törvényeink mindig is halállal büntették az apagyilkost.

Látta Thisbe, hogy nagyon elszomorodtam, hiszen nem voltam vétkes. Szó nélkül átölelt, s vigasztalólag ölembe nyúlt.

Nyomban észrevehette, hogy nincs sok kedvem a szerelemhez, ezért így szólt:

– Szegény ifjú, hidd el, én szívből sajnállak, és szánom ezt is itt, hogy a markomban sem felejti el, mi vár holnap mindkettőtökre. Ezért arra kérlek, feküdj mellém, és ne gondolj másra, csak arra, hogy fiatalnak lenni jó, az élet pedig szép akkor is, ha rövid.

Az a galád szuka ezzel végképpen elrontotta a kedvemet, hiszen nyilvánvalóan közeli halálomra célzott. Akkor kezdtem már tudni, hogy olyan gyilkos tervnek eszköze, amelynek én áldozata leszek maholnap.

Hiába küszködött tehát, ölem nem kívánta meg őt többé, bár virradatig sok mindent megtett. Buzgalmában ő maga feledkezett meg végül helyzetünkről, és heves vágy öntötte el, azonban mindhiába tüzelte a vágy, reggelig sem történt semmi.

Kora reggel, úgy, ahogy voltam, éppen csak szemérmemet fedő ruházatban, megbilincselve vezetett apám a népgyűlés elé. Ott port hintett fejére, s így panaszkodott:

– Ó, athéniek, nem ilyen remények közt neveltem ezt a fiút, hanem születése pillanatától fogva abban bizakodtam, hogy egykor majd öregségem támasza lesz; szabad emberhez illő nevelésben részesítettem, iskolába járattam. Bevezettem a törzsbeli és rokonsági szövetségbe, beírattam az epheboszok közé, törvény szerint polgáraink sorába iktattam: egész életemnek ő volt egyetlen gondja-gondolatja. De ő mindenről megfeledkezett; előbb is durván megsértett engemet, aztán itt jelenlevő törvényes feleségemmel szemben tettlegességre vetemedett, végül pedig éjnek éjszakáján karddal rontott ránk, s kis híja, hogy apagyilkossá nem lett: mert ebben csak az a véletlen akadályozta meg, hogy váratlanul kihullt kezéből a kard. Én tehát ide menekültem hozzátok, s ezennel feljelentem őt. Igaz, hogy a törvény szerint jogom volna magam kezével megölnöm, de én nem akarom. Rátok bízom hát az egészet, mert véleményem szerint jobb, ha törvényes úton büntettetem meg fiamat, mint ha magam vennék rajta halálos bosszút.

És sírva fakadt.

Rázokogott Demainéte is, és úgy alakoskodott, mintha rettentően bánkódnék miattam.

Ott álltam a népbírák előtt, ítélet nélkül is jóelőre bűnösnek tekintve, és csodáltam, hogy apám nem fékezi meg az asszony túlságos komédiázását, mert az azért túlzás, hogy oly nagy bánatot színleljen miattam, ami köntöse széttárására készteti, s mutogatnia kelljen testét a nép bíráinak.

Irigyelték is Arisztipposzt szép testű, buja asszonyáért a vének, magam is láttam apámon, hogy e túlzó előadást nem nagyon szívleli, de – ez tőle merőben szokatlan volt –  tapogató tenyérrel élvezkedett nagy büszkén, ahogyan úgy tett, mintha csitítani akarná a jajgató Demainétét.

– Ó, a szerencsétlen fiú - jajgatott -, akit gonosz démonok apja ellen uszítottak! - Úgy siránkozott, hogy kesergésével inkább ellenem tanúskodott, és jajveszékelésével csak a vád alaposságát bizonyította.

Mikor követeltem, hogy nekem is adják meg a szólás jogát, előlépett a jegyző, és ezt a tömör kis kérdést adta fel:

– Valóban karddal támadtál atyádra?

– Rátámadtam – feleltem én –, de hallgassátok meg, hogy történt az eset...

De máris szavamat szegte a nép ordítása; az volt a véleményük, hogy védekezni nincs jogom; némelyek azt indítványozták, hogy meg kell kövezni, másik, hogy hóhér kezére kell adni, s a gyilkosok szakadékába kell taszítani szegény fejemet. Én az egész idő alatt, míg ebben a fülsiketítő zajban büntetésemről tanácskoztak, egyre csak kiabáltam:

– Ó, a mostoha! Mostohám miatt pusztulok! Mostohám veszejt el törvény és jog ellenére!

Sok ember fejébe szöget ütöttek szavaim, s gyanú támadt bennük a történtek felől. De még ezután sem hallgattak meg, mert a népet a szakadatlan zűrzavar vad erővel ragadta magával.

Mikor a szavazatokat megszámlálták, kiderült, hogy körülbelül ezerhétszázan ítéltek halálra szavazatukkal – éspedig egy részük megkövezésre, másik a szakadékba taszításra –, a többiek, mintegy ezren, akikben néminemű gyanú ébredt a mostoha iránt, örökké tartó számkivetéssel kívántak büntetni.

És mégis ezeknek a szavazatai döntöttek, mert ámbár az összes többi szavazatoknál kevesebben voltak, amazok megoszlottak a kétféle halálnem közt, s így az ezer több volt, mint amazoknak egyik vagy másik fele.

Így űztek el hazámból, ősi tűzhelyemtől.

2.

DEMAINÉTE ÍGY BESZÉL TE EL TÖRTÉNETÉT:

Arisztipposz jó küllemű, vagyonos, tekintélyes férfiú volt, amikor megismertettek vele. Ne kérdezzétek, hogy mely tulajdonsága vett le a lábamról, mert azt talán magam sem tudom. Nem is tartozik az én történetemhez ebből más, csak az, hogy – bár éveinek száma nem volt különösen sok – öregecske volt már vőlegénynek. Magam pedig férjnek nemcsak jómódú polgárt, hanem szeretőnek is alkalmas, szenvedélyes embert akartam.

Tudtam, persze, hogy ilyen nincs, vagy, ha van is, oly ritka, hogy okos nő, ha idejekorán asszony akar lenni, nem vár csodákra.

Már hosszú ideje élt asszony nélkül a korához és erejéhez képest... Ki ne tudná, hogy a gyász könnyen menekül szerelmeskedésbe. Jókor kellett hát megragadnom az alkalmat.

Amikor észrevettem, hogy szívesen nézi, mint tűz át a nap lenge ruhámon, már csak az volt hátra, hogy érdeklődését vággyá csigázzam. Ehhez azt terveztem, hogy meglásson meztelenül, a fürdőzés végén, amikor oly friss a test, s ráadásul oly helyzetben, ahogyan szerelemben látna szívesen.

Megfigyeltettem hát Thisbével, szolgálómmal, hogy mikor jár sétálni a tó partján. Nem tarthatott ledérnek, hiszen kora reggel, szinte hajnalban sétált, s mindig egyedül. Úgy intéztem, hogy Thisbe a közelben legyen, hogy ha nem fedezne fel Arisztipposz, egymás szólongatásával magunkra vonhassuk figyelmét.

A többi simán ment. Én kiáltottam Thisbének, hogy magamra hagyhat, menjen inkább haza, hogy e napon ne rózsa-, hanem narancsolajjal kenje be testemet a fürdőzés végeztével, hozza utánam a narancsolajat. Nem ment Thisbe sehova, csak elbújt, mondom, hogy kitervelt dolog volt, hanem felfigyelt a kiáltozásra Arisztipposz. Sikkantgatva lubickoltam a vízben, majd amikor már félő volt, hogy továbbáll, kilépkedtem a sekély vízből, és azon mezítelenül virágot kezdtem szedni. Lehetőleg úgy, hogy semmiképpen se kelljen észrevennem a kiszemelt férfit, és az ne is mehessen tovább úgy, hogy le ne lepleződjék leskelődőként. Ezt egy államtanácsos tekintélye nem bírhatja el. Háttal hajlongtam hát a férfiúnak, s jobbra-balra fordultam közben, mint aki virágot keres. Már hallottam nehéz sóhajait, érezni véltem a parti liget bokrának remegését, s ügyelve a célra, hirtelen nekihátráltam Arisztipposz addigra már ágaskodó kívánságának.

Felsikoltottam, de halkan, nehogy más is meghallhassa, már-már belekezdtem, hogy magam kezdjem meg a szerelmi játékot, hiszen Arisztipposz leleplezett leskelődőként dermedten állt, azonban oly heves vágy ébredt benne, hogy ruháját megoldva szerelmi játékba kezdett, és rövidesen – nem bírva indulatait tovább fékezni – magáévá is tett.

Nem is lett volna semmi baj, hiszen a törvény embere rövidesen törvényes hitvesévé is tett, s noha nem sűrűn jeleskedett a szerelmi csatákban, igen jól megvoltunk egymással.

Volt neki egy fia, bizonyos Knemón. Igen csinos ifjú, talán túlságosan is csinos. Még abban a korban, amikor egyaránt ad örömet nőnek is, férfinak is. Rugalmas, fiatal test, most is meleg önt el, ha rágondolok. Egyszer, amikor otthon fürdőzöm, s apja a hivatalával foglalatoskodván távol van éppen, bejön, leveszi ruháit, és behuppan mellém a vízbe. Azt mondja:

– Anyám-anyácskám, te oly gyönyörű vagy, hogy szinte irígylem Arisztipposzt. Én a fiad vagyok házasságotok által, bánj hát velem, mint kedves fiaddal. Etess meg legelébb.

Ezzel ráborul keblemre, s mint gyermek, játékosan szopogatni kezdi. Nem tudtam, mire véljem ezt, hiszen anyjának nevezett.

Mondtam is:

– Csacsi gyermek, ne egyél már meg, szegény anyácskád még elfogy, te különben is ettél már eleget, még beteg leszel.

Sajnos erős vágy öntött el, amit nehezen tartottam titokban, s melleimen látszott is.

– Anyácskám – mondta erre, mert látta, amit láthatott –, engem meg kell kenegetni, kicsi fiúcska vagyok.

Ezzel végigfeküdt a víz színén, és széjjeltárt lábakkal lebegett. Mivel nem egészen értettem, mit akar, megragadta és ölébe vonta a kezemet. Anyjaként játszottam vele, mintha igazán kicsi volna, s meg kell mondanom, egyre nehezebb játék volt ez, mert hiányzott nekem nagyon az erős szerelem, az ő férfiassága pedig diadaljelvény rúdjaként, vagy akár mint Artemisz oszlopa meredt az égre.

– Mi ez itt? – kérdeztem ekkor, hogy talán valahogy elűzöm tréfával a vágyat.

Nevetett, és így szólt:

– Pózna, anyácskám, arra tűzöm mindenki fejét, akit legyőzök, közöttük a te fejedet is.

– Én kihúzom innen a póznát, és elviszem - mondtam erősen ingadozva becsületemben.

– Rajta! – kiáltotta.

Megragadtam ekkor a rudat, s vontatni kezdtem a víz színén lebegő ifjút, aki evezőként használva kezelt, úgy ügyeskedett, hogy mellém került, s amint én arccal, akként ő talpával előre haladt. Ekkor történt, hogy kezével alám, majd testembe nyúlt, s amint boldoggá lenni kezdtem keze által, az ő póznája pedig lüktetve dagadt még nagyobbra, hallom, hogy kint köszöntik Arisztipposzt.

Azonnal elengedtem a fiút, ő is engem, s kiugorva a medencéből, ruháját, saruját kezébe kapva elmenekült.

Arisztipposz, szegény, annyira kimerült volt az államtanácsbeli veszekedésektől, hogy nem tudta befejezni, amit fia elkezdett. Nem is akarta, talán nem is egészen értette, mi történhetett velem, hogy oly izzó kívánsággal tapadok hozzá. Meleg hullámok izzottak bennem egész nap és éjjel.

Ekkor történt, hogy behívtam Thisbét, aki – noha nem volt rá komoly szükségem soha – mindig szívesen állt úrnője rendelkezésére. Elrendeztem az ágyat úgy, hogy mintha a medencében volnánk, folytathassuk.

Nem ízlett most ez a szerelem: nagyon hiányzott a kemény húsú, gusztusos rableányról az a bizonyos pózna. Alig enyhült valamit a kínom.

Alig vártam a másnapot, az Athéné tiszteletére rendezett ünnep napját, ahol a mi fiúnk énekesként szerepelt, és gyönyörű volt. De annyira, hogy majdnem az eszemet vette, s amikor megláttam kicsinosítva hazaérkezni, hogy emlékeztessem, minő játékot hagytunk abba, ledobtam köntösöm, és mezítenelül szaladtam elé, öleléssel köszönteni.

Zavarban volt, attól félt, hogy apja, vagy valamelyik rabszolgánk meglát így bennünket.

Alig vártam az estét, s amikor Arisztipposz elment a nyilvános áldomásra, bementem az ifjúhoz. Újra kezdtük a játékot, de a nap közben elfogyasztott sok ital megártott szegénynek, s a pózna bizony nem pózna volt, hanem csak hervadt virág.

Vigasztalni akartam, de annyira megdühödött, amikor kisfiamnak neveztem, hogy lerúgott a heverőről, és azt mondta:

– Mocskos, ledér perszóna, nem látod, hogy nem kellesz? Menj az államtanácsos löttyedt testével szórakozni, az való hozzád, az még megkíván, mert parázna vénségében elvetted kevés eszét is!

Kérleltem, hogy emlékezzék az előző napi fürdőzésre, akkor egészen más volt hozzám, és anyácskájának nevezett, erre ő azt felelte, rosszul emlékszem, gyengeelméjű vagyok, mint apja, és ki mertem mondani, hogy anyjának képzelem magam, amikor az ő anyja után apjának – ha becsülete volna – nem kellhetne más sem, nem még hogy egy ilyen közönséges szuka.

– Itt az a fattyú öcsém? – kiáltotta. – Tud még valakit nemzeni a vén tökkelütött egyáltalán? Van-e már terhed, parázna vénség? Hol, mutasd, én megölöm! – és a hasamba rúgott.

Aki már járt úgy közületek, hogy csillapítatlan vággyal volt kénytelen ágyába térni, tudja, mit éreztem én akkor, hogy a szörnyű megaláztatásról és szerelmem megcsúfolásáról ne is szóljak.

Mint tüzelt a testem, láz öntötte el, és akárki, ahogyan mondom, bárki jöhetett volna segítségemre, aki képes feledtetni szégyenemet, boldoggá tettem volna azon a keserves éjszakán.

Nem jött senki, csak Thisbe, a derék szolgáló, aki sejthetett valamit Knemón iránti nagy vágyamról, mert fel volt készülve erre a hívásra is. Talán tudott valamit a gonosz fiú érzelmeiről, talán nem, nem tudhatom, de Thisbe nagyon felkészült volt. Nem hiányzott ezúttal a pózna sem, amely bár nem húsból és vérből való volt, hanem finom mívű kézimunka, mit egy déli vásárosból szerzett be e célra, egész jól megfelelt annak, amire való volt.

Kezdtük megint a fürdővel. Thisbe vásárolt fallosza ebben a játékban nem kaphatott nagy szerepet. Sokkal nagyobb lett haszna, amikor nem kis keze, hanem a vásárolt eszköz hatolt izzó mélyembe. A leány értette nagyon a szerelmet. A merev tárggyal olyan csodákat művelt, hogyne művelt volna, hiszen maga is nő volt, tudta, mi és hogyan a legjobb egy asszonynak, olyan kellemes dolgokat tett, hogy feledni kezdtem a kudarcot.

Amikor már szinte eszemet vesztettem az ügyes játékszer okozta örömök közepett, erős, férfias mozdulattal alámnyúlt, és a heverőre rántott.

– Parázna nőszemély – mondta mély, öblös hangon –, miket művelsz itt egy idegen férfiúval, kinek szerelemteste kardként használható, és mindenüvé eljuthat, hová igazi, jellemes embernek tagja sosem, midőn hites urad keserves kötelességből és jellemének teljes fegyverzetével övezetten részegeskedik a népség uraival és aljával egyszersmind?

Hátra lestem a vállam felett, és láttam, a karcsú leányt, amint gondterhelt férfi módjára összeráncolt szemöldökkel, megrovó tekintettel néz tomporomra, nevetnem kellett.

Ő nem esett ki maga vállalta szerepéből, s mint igazi mímushoz illik, a kezében levő különös tárggyal az ég felé döfött, és szólt:

– Látjátok-e, hatalmas Istenek, e halandó, fehér fart? Ez most méltó minden boldogságra, amit másik férfiútól, azaz tőlem elnyerhet. Figyeljétek hát, derék halhatatlanok, mi minden kellemetesség esnék a világon, ha nem keltenének állandó viszályt az asszonyok a derék, hős férfiak soraiban.

Rövid ideig maga alkalmazta az eszközt, de mielőtt eldalolhatta volna a kéj hangjait, reszkető testéből kivonta, s mintha tőr volna, a holdfényben világló hátsóm fölé tartotta döfésre indult mozdulattal. Olyan élethű volt, hogy egy kissé megszeppentem, nem tudván, mit akar. Ő pedig átkarolt, kezével gyengéden megemelte hasamat, lassan fölfelé húzta, már-már négykézláb voltam, amikor kisebbik nyílásomhoz illesztette a tárgy végét.

– Ifjú – szólt azon a különös, de ezúttal valamelyest remegő hangon, melyet izgalom fűtött –, most megismered, milyen érzés az, ha igazi férfi érez mély barátságot irántad. Légy engedelmes, kicsi barátom, a szerelem mindenkinek vele született joga, így megillet engem is, téged is.

A szerelem nedvétől maszatos és síkos tárgyat ezek után óvatosan, lassan belém tolta egy darabig. Amint felszisszentem, megállt.

– Hát miféle férfi vagy?! – mordult rám Thisbe.

Éreztem, hogy egész testében reszket.

– Engedelmes és jó fiú - mondtam.

Erre óvatosan még beljebb tolta. Amikor kis keze megérezte, hogy soha teljesen le nem küzdhető, fájdalomtól való félelmem felenged, és szorítóizmom elernyed, betolta az egészet.

Ezt érezte Knemón is, amikor a rabszolga hozzáférkőzött kikötött testéhez.

Elöntött újra a vágy, hogy bárha Knemón tenné ezt velem.

Elképzeltem, és valóban olyan volt, mintha Knemón feszítené testemet. Sokkal enyhébb akkor sem lett, ám, amikor Thisbe lassan, óvatosan mozgatni kezdte bennem, igen furcsa érzés kerített hatalmába. Akivel ezt még nem tették, annak hiába mondanám, de hát mindenkivel megtették, és mindenki, aki alkalmas még rá, teszi is; együtt éreztem kéjt és fájdalmat, boldogságot, hogy jót adhatok, örömet az egyesülés felett, mámort az érzéstől, s vágyat, hogy mielőbb a igazi gyönyör is enyém legyen. Thisbe átkarolta combjaimat, térdeim egymáshoz feszültek, csendes szóval csitított, és kiegyenesítette testemet. Két kezével, mint arcot, megfogta két vastag húsomat, és összeszorította. Egymáshoz szorítva a két félgömböt, lassú, de erős mozdulatokkal ringatott, s mozgatta tomporomat. Ezután ráült a testemre, s ekkor tudtam meg, hogy mégsem az egész műfallosz van bennem: úgy ült rám, hogy a kiálló rész az övé legyen, s mintha hanyattfekvő férfi volnék, használni kezdte a tárgyat ő is. Szinte azonnal elérkezett a csúcsra, ezt szapora lélegzése, s sikkantó hangjain kívül testének rángása is elárulta. Közben úgy éreztem, mintha valóban férfi élvezné rajtam a szerelmet: a bennem levő faragott szerv Thisbe rándulásait átvéve mozgott, mintha élő volna.

A lány lehuppant rólam, és lassan, nehogy felsértsen, kihúzta belőlem azt a vásári dolgot is.

Ilyen óvatosan csak az csinálja, aki már megjárta a férfiak brutalitásával.

Most én következtem. Elkértem az eszközt Thisbétől, sikamlóssá tettem, majd úgy helyeztem a lányba, mint ő belém. Én azonban nem ültem rá, hanem azt tettem, amit ő tanácsolt: a hátára fordítottam gyengéden, ő felhúzott térdekkel feküdt, s igen furcsa volt, ahogy kemény, kicsi és gömbölyű, szóval nagyon fiús alfeléből egy fallosz darabja kilógott, és e darabon nem volt férfi. Mintha a tagja elcsavargott volna valakinek, és éppen Thisbe-fiúba hatolt volna. Megfogtam a kiálló részt, és gyengéd mozgatással kezdtem örömöt szerezni ennek a nélkülözhetetlen lénynek. Jó vére volt: azonnal megszűnt számára a halandóság. Állapota tovább javult, amikor e mozgás közben, csókolgatni kezdtem gyönyörű bőrét. Zihált, s mint aki nehezet emelget, nyögdécselt is. A köldökétől lefelé bolyhos csík húzódott. A nyelvem hegyével csiklandoztam, de oly hevesen hullámzott a teste, hogy akaratlanul is illettem számmal a test vulkánját.

Itéljétek el, kik hallgattok! Egy rabnőt csókoltam meg ott, ahol szabad nőt is jobbára csak szerelmes férfi szokott. Nekem azonban akkor sem esett rosszul, ma sem szégyellem. Ő hatalmasat búgott örömében. Talán meg sem fordult a fejében, hogy nő vagyok, sőt szabad asszony, egy államtanácsos hitvese, ő pedig csak rabszolgalány.

Tiszta teremtés volt, és én semmit nem éreztem, ami visszatartott volna ruganyos testétől, s ezért, miközben lassú ütemben mozgattam ki-be és némiképp körözve is a műfalloszt, amit később kéjvágyó ujjammal helyettesítettem – ez neki ugyanolyan jó volt, ha ugyan nem még jobb –, és azon voltam, hogy a lehető leghevesebb és leghosszabban tartó örömet szerezzen férfi módra csókolt barlangjának. Később, amikor már mindketten azt hittük, nincs tovább, belehelyeztem a tárgyat, amit lángoló kapuval fogadott, magam pedig, hogy a zaj ne szűrődjék ki, hiszen Thisbe üvöltött kéjében, ráültem a szájára, ami már csak azért is jó volt, mert így jobban láthattam, mit művelek a segédeszközzel.

Csodálatos éjszaka volt, talán kellemesebb is, mintha Knemónnal töltöttem volna. Egy férfi ehhez nem elég, különösen nem, ha annyira fiatal még. Igaz, idősebbel nem annyira gusztusos.

Thisbe szerelmesen hagyta el hálómat hajnalban. Nem csoda hát, hogy reggel semmi kedvem nem volt felkelni, s hogy Arisztipposznak nem akartam mást mondani, csak azt, hogy gyengélkedem.

Talán gyanút fogott, talán nem, sohasem fogom megtudni.

Mindenesetre addig bosszantott a kérdéseivel, amíg meg nem dühödtem annyira, hogy eszembe jutott a Thisbével eltöltött éjszaka előtti sérelem, mit pedig igen nagyon szerettem volna elfelejteni. Hát akkor és azért mondtam, hogy Knemón mit tett. Arisztipposz nagyon megdühödött, és elnáspángoltatta a fiút, aki ezt igazán meg is érdemelte. Az pedig, hogy a megveretés után prédájául hagyta a rabnépnek, tulajdonképpen csak akkor nem szép dolog, ha arra gondolunk: egy szabad polgárt tett ki a korbácsolás utáni eseményeknek. Ebben pedig semmiféle kivetni valót nem látok, hiszen jog szerint az apa rendelkezik fia fölött, s e fiú nagyon durván bánt apja törvényes feleségével. Arról nem is szólva, hogy azért akár keményebben is megbüntethette volna.

Ami pedig azt illeti, hogy egy rabszolga... Ugyan, az még nagyon kellemes is lehet. Arról sem szólva ezek után, hogy minden okom megvolt, bár a féltékenység majd eszemet vette, hogy Thisbét kénytelen voltam e méltatlan fiúhoz küldeni.

A lány könnyen férkőzött a fiú bizalmába, és végül igen gyorsan sikerült elhitetni a tapasztalatlan tacskóval, hogy képes vagyok a társadalmi helyzetemet kockára tenni azzal, hogy idegeneket fogadok férjem házában.

Mielőtt azonban visszaélne szépségével és kívánatosságával az ifjú, el kellett távolítanom bármi áron. Nem lehetett egyik nagy ember erkölcsi tanításait sem követnem: ez olyan volt, mint a háború, amikor veszélyes dolog idegennel elhagyott, sötét utcában találkozni. Ugyanaz volt a kérdés, mint bármelyik igazi háborúban, ahol nem az az érdekes, kinek van igaza, vagy melyik harcoló fél a becsületes és jószándékú. Akárhogyan vélekedjenek is mások, ebben az esetben élet-halálról volt szó, a tétje pedig vagy ő, vagy én.

Ti itt most mind erkölcstelenséggel, kegyetlenséggel és szószegéssel vádoltok. Nincs igazatok. Ha pedig megöltök, vagy megölettek, bűnt követtek el.

Átkozhattok, ahogy csak akartok, aki közületek ebbe a helyzetbe került volna, és lett volna rá lehetősége, ugyanúgy cselekedett volna, mint én.

3.

A TÖRTÉNET TOVÁBB FOLYTATÓDIK

– Ha mindazok, akik halálomat akarták, meg tudnak egyezni - mondta Knemón -, akkor most nem heverhetnék közöttetek. Alszeszta kedvtelve nézegette az ifjú bőre alatt feszülő izmok játékát.

A lány szabad lány volt, nem tartozott senkihez, apja, Alkmeión, a hírneves mesterember furcsa szerzet volt; rabszolgának született, jó hasznát látták a szolgálatban, és nem azért nem szabadították fel, amikor letelt a törvényben előírt hét esztendő, mert nem volt rá méltó, hanem ellenkezőleg: húzták-halasztották a dolgot, hogy minél tovább legyen rabszolga a nagy tehetségű férfiú.

Amikor már nagyon visszás volt, hogy örökös rabszolgaként tartják a szabadságra méltó embert, a gazdája, Akontiósz fanyalogva közölte vele, hogy felszabadítja. Alkmeión azonban nem kért a szabadságból, mivel az katonáskodással és adózással is járt, mígnem egy rabszolgának semmi keserves kötelezettsége nem volt azon kívül, hogy bármire kötelezhető volt, és halállal büntethette bármikor gazdája. Alkmeión olyan kiváló szakember volt, hogy nem követett el vétket, de ha el is követett volna, őt biztosan nem öli meg, vagy végezteti ki Alkmeión.

Esze ágában sem volt tehát szabad emberként élni. A törvény azonban mindenkit kötelez: gazda és rabszolga egyezséget kötött. Abban állapodtak meg, hogy minden marad a régiben, csak éppen Alkmeión ugyanott marad, ahol van, ugyanazt csinálja tovább, amit korábban, és amit adóznia kellene, azt megfizeti helyette Alkmeión, ha pedig katonáskodni hívnák, majd állít helyette elegendő számú harcost.

Alkmeión kiterjesztette kis házát, épített hozzá néhány helyiséget, majd megnősült. Művelt, szabad lányt vett el, aki már a házasság első évében megszülte Aiszesztát, és a szülésbe belehalt.

Aiszeszta anya nélkül nőtt fel, és ez egyáltalán nem ártott meg neki. Apjától megtanult főzni, és minden fontos ház körüli dolgot ellátni. Egyetlen dolgot nem tudott neki Alkmeión megtanítani: azt, hogy az igazságnak mindig több oldala is van. Így történt, hogy találkozván Knemónnal, a szemrevalónál is szemravalóbb Aiszeszta, miután meghallgatta az ifjú előadását, szentül hitte, hogy a teljes és egyedül lehetséges tudás birtokosává lett.

Csodálta tehát Knemónt szomorú sorsáért, és bele is szeretett. Első nászuk után mesélte el az ifjúnak a tisztasági próba történetét, mivel ő maga korábban sokat mesélt a maga szűzi életéről.

A nász után úgy érezte, itt a legfőbb ideje, hogy az érdekes történetet elmesélje.

– Volt egyszer egy gyönyörű lány, Rhodopisz nevű – kezdte történetét Aiszeszta.  – Csak a vadászatban lelte kedvét, a gyors futásban, és páratlanul ügyes volt a dárda vetésben. Övet viselt rendszerint, vadászsapkát, ruháját térdig feltűrte, és haját férfi módra lenyíratta. Artemisz Istennő meglátta, megtetszett neki, és magával hívta vadászatra, a zsákmányt pedig rendszerint megfelezte vele: ezért Rhodopisz meg is esküdött, hogy megőrzi szüzességét, férfival sohasem érintkezik, és nem fogja tűrni Aphrodité zsarnokságát. Rhodopisz megesküdött, Aphrodité pedig meghallotta, fel is háborodott miatta, s elhatározta, hogy ezért a fennhéjázásért bosszút áll a lányon. Történt, hogy megismert egy epheszoszi ifjút, Euthünikosz volt a neve: szépségével éppúgy tündöklött az ifjak közt, mint Rhodopisz a lányok között. Ennek is a vadászat volt a szenvedélye, akárcsak Rhodopisznak. Aphrodité most odament hozzájuk, és a vadakat, amelyeket űztek, egybeterelte. Eddig külön-külön vadásztak, de Artemisz mindeddig nem volt velük. Aphrodité pedig odahívta nyilas fiát, és így szólt hozzá:

– Látod, ugye, hogy ez a pár érzéketlen a szerelem iránt, és ellenségünk nekünk is, édes titkainknak is? Ez a leány vakmerően ellenem esküdött. Látod, ugye, a szarvast űzik? Kezdd el tehát te is a vadászatot, mégpedig mindjárt erre a vakmerő leányra, a te nyilad tökéletes-biztosan talál.

Így hát mindegyik kifeszítette íját: a lány a szarvasra, Erósz pedig a szűzre. És mind a ketten célba találtak: zsákmányul esett a vad is, a vadászleány is. A szarvasnak a hátába fúródott a nyíl, a leánynak pedig a szívébe: úgyhogy a nyíl szerelemre lobbantotta Euthünikosz iránt.

A második nyilat az ifjúba lőtte Erósz. És ekkor egymásra bámultak ők ketten, Euthüsznikosz és Rhodopisz. Először csak egymásra meresztették a szemüket, mégpedig úgy, hogy egyik sem tudott másfelé tekinteni. Hamarosan mindkettejük sebe izzani kezdett, és Erósz bekényszerítette őket abba a barlangba, ahol most forrás fakadt, és odabent megszegték az esküt.

Mikor Artemisz észrevette, hogy Aphrodité kacag, és megtudta, mi történt, a lányt forrássá változtatta, épp azon a helyen, ahol szüzességét elvesztette. Ezért van az, hogy ha valakit azzal gyanúsítanak, hogy elvesztette szüzességét, be kell lépnie a forrásba, hogy lemosakodjék; a forrás vize azonban oly sekély, hogy a térdéig is alig ér. Az ítélkezés pedig így történik: az esküt táblára írják, és zsinóron a nyakába akasztják; és ha az illető igazat mondott, a forrás vize mozdulatlan marad; ha ellenben hamisan esküdött, a víz háborogni kezd, egészen a nyakáig felduzzad, és ellepi a táblát.

Knemón szíve megtelt örömmel, hogy ilyen szép történetet tud kedvese. Ezt ő sohasem tudta volna kitalálni. így szólott hozzá:

– Aiszeszta, szerelmem, nagyon szép történetet mondtál el nekem, de azt nem mondtad, van-e tanulsága is, vagy csak azért mondtad-e el, mert a szép szerelem erejéről és Aphrodité nagyságáról szól.

Aiszeszta kedvesen mosolygott az ifjúra, bár nem értette, miféle tanulságának kellene lennie a mesének, és szólt:

– Látszik, Knemón, hogy az államtanács tagjának vagy fia. Lám, mindenben keresel valamit, amiben semmi más nincs, csak a szépség és a szerelem. Egy mesterembernek a fejében, óvjanak az istenek, hogy azt hidd, őket magasabbra tartom nálad, ki igen tanult és művelt fiú vagy, az ő fejükben, talán azért, mert nem látnak még mást, csak, ami van, ez a kérdés meg sem fordult volna. Nincs ebben tanulság semmi.

Knemón zavarba jött. Úgy érezte, a lány okosabb nála, és azon törte a fejét, miképpen mutathatná meg kedvesének, hogy mindenben van valami tanulság.

Néhány napig törte a fejét, míg egyszer csak így szólt:

– Szép kedvesem, megfejtettem meséd értelmét.

Aiszeszta nevetett:

– Érdekes fiú vagy, Knemón, hogy ennyi ideig foglalkoztat egy szerelmes történet, ami csakis a szerelemről szól. Halljam, mit találtál ki?

– Nem kitalálás ez, szép Aiszesztám - mondta komolyan Knemón –, hanem nagy bölcsek tanítása, amiből meríthetek. Ez a mese arra tanít, hogy ne esküdj olyan dologról, amiről nincs kellő ismereted, és ne esküdj egyik istennek sem oly dolgod felől, amely más Isten törvénye alá tartozik.