|
Bátyámnak Boldizsárnak
Boldizsárnak
Végre eljött a Napfény
rügy ül a fákon és
hajnalban ordítanak a madarak
itt a tavasz
Két évtizede sem volt de mindig emlegetted
hogy vödörrel vittem volna vizet a kis tóba
hogy a békáknak legyen és sírtam mikor
párologni láttam a kis tavat a házad végében
Titkon tudhattad már hogy nem lesz számodra tavasz
hisz mikor (december volt már talán)
beléptem hozzád és rám néztél
hála ült fáradt pilláidon
és az oxigénpalack zaja elnyomta mosolyod
de örültél nekem láttam és elmesélted
mint már annyiszor a kis békák hogyan ugráltak
amikor megjött a tavasz végre
A szomorúfűz kertedben nemsokára zöldell majd
s én úgy felmásznék rá mint régen
Amikor ott álltam a sírodnál a januári hóesésben
azon töprengtem vajon hogyan tudnék
egy kis világosságot csempészni a föld alá
hogy mosolyod újra lássam
s rájöttem hogy nem lehetetlen
hisz a kis nárcisz sírodon beszívja azt s gyökerein át
rád süt a nap mi rám is és a hegyre
ami ugyanolyan mint volt
minden ugyanolyan mint volt
csak te nem vagy itt
S az öreg Takácsék éled
táncát járja a szél háztetődön és zengi a jó időt
de csak az üresség hallgatja a dalát belül
Örülök hogy decemberben még mosolyogni láttalak
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó